A tél
Jönnie kell a télnek, hogy a természet hasonlóan a megfáradt emberhez, megpihenjen, erőt gyűjtsön.
A tájra hideg, fagyos lepel borul. Ez nem jelenti azt, hogy ilyenkor kegyeveszett lesz az ember, magára marad, lehúzzák a redőnyt, megszűnik mindennemű kapcsolat. A természet a maga módján jelez, kapcsolatot tart a gombásszal, mert vajon elképzelhető lenne-e csak úgy, szó nélkül kirekeszteni, kit egész éven keresztül kegyeibe fogadott. Itt-ott a téli tájban kirándulva, hol nyáron a rókagombát szedtem, rámköszön az ágról a cinege; amott, hol a galambgombák voltak, egér surran a levelek között. Jelek ezek, amiket értek, sot az erdő szélén még téli fülőke gombát is találok. Egy maréknyit, fagyosan, hidegen, sárgállva a fehér kontrasztos tájban. Kell ennél több? Biztos vagyok benne, hogy akárhányszor kijövök majd, nem zavarva pihenését, jelez számomra a nagy Természet, mindig ébren tartva bennem a jövő évi reményt, hogy megtelik majd kosaram még illatos gombákkal.