Ismerkedjünk a szarvasgombával!
Szarvasgombánk a föld alá költözött 10-25 cm mélyre, házasságot kötni a tölgyfával, mogyoróval, gyertyánnal. Kusza szövedéket alkotva a fa hajszálgyökereivel (mikorrhiza kapcsolat), egymást erősítve - táplálva (szimbiózis), a gomba szövedék (mycélium) meghozza fekete termését: a szarvasgombát. A fa meg tud élni a gomba nélkül, viszont a gombánk nem tud létezni a fa nélkül.
A szarvasgomba lehet fekete, a burok (perídium) kisebb, nagyobb, finomabb- durvább rücskökkel mintázott. Belül a (gleba) gyönyörűen, világosabb- sötétebb barnán márványozott. A gomba intenzív mintha főtt kukoricára emlékeztető illatú.
A gombánk, ha fehér, akkor az értékesebbikének, a Tuber magnatum P.-nak sima a felülete, vöröses a húsa, fokhagymára emlékeztető illata van.
Illatával az érett gomba nemcsak az erdő vadjait, a házi nőstény disznónkat, bogarakat csábítja, hanem a kis legyeket is, amelyek bódultan, táncot járva az illatfelhő felett, jelzik a hollétét.
A figyelmes ember, eltanulta hogyan, s hol kell keresni ezt a földi ajándékot. A vadak a bogarakkal, az esővel, a széllel egyetemben biztosítják a gomba spóráinak a szétszórását, ezzel a gomba szaporodását.
Az ember a disznótól eltanulta a gombászati ismereteket oly módon, hogy a ridegen tartott disznók közül figyelve állatait, észrevette, hogy a nőstény disznó, előszeretettel túr ki valami fekete gumószerut a földből. Ez volt a szarvasgomba, amelynek illatanyagai hasonlítottak a kan disznó illatához.
Innen is volt ez a vehemens keresése az illatforrásnak. Az ember megszerezte a tudást a disznó által, amit átadott a kutyájának és immáron kutyája segítségével, leli meg a gombát. Hiába is bújt el, illata elárulja.
A gombász fél térdre ereszkedve, óvatosan emeli ki Őt bölcsőjéből, hol néha többedmagával bújt meg; táskájába helyezi. Kezéről ledörzsölve a földet, mond egy köszönömöt a hűséges kutyájának, fejet hajt a nagy Természet előtt, hogy része lehetett ebben a csodában.